„Vannak méhészek, akiknek a kaptár nem csupán munkahely, hanem otthon. Ők azok, akik már mozdulatlanul, szavak nélkül is értik, ha a család éhes, ha fázik, vagy ha rajzani készül. Ez a tudás elválasztja őket az emberektől: egy olyan titkos szövetség ez, ahol az alázat és a figyelem fontosabb, mint bármilyen emberi barátság.” – Örösi Pál Zoltán

Ezúton szeretnék megemlékezni Édesapámról, Stencli Ferencről, aki 2026.01.14-én megrendítő hirtelenséggel eltávozott közülünk.

Sokadik generációs méhész családba született 1956. február 20-án. Már kisgyerek korában a nagyapjával tehenes kocsin vitték a kasokat a közeli akácerdőbe mézeltetni. Gépgyártás Technológusnak tanult, édesapjától 1986-ban annak betegsége miatt vette át a méhek kezelését, akkor 36 méhcsaládot. 1992-ben lett főállású méhész, miután hasnyálmirigy gyulladása miatt leszázalékolták a vízműtől. Saját erejéből egyedül fejlesztette fel méhészetét 186 méhcsaládig, amiben minden kaptárt, eszközt, épületet saját kezűleg egymaga valósított meg. 2011-ben térdműtétje után csatlakozott hozzá a méhészetben kisebbik fia, akivel tovább bővítették, fejlesztették a méhészetet.

Mindig kritikusan tekintett a modern méhészkedésre. Úgy gondolta, hogy a méhészek sokszor okosabbak akarnak lenni a méheknél, mindenféle rájuk erőszakolt módszerrel akarják irányítani őket, holott azok évmilliók óta tudják, és sikeresen végzik a dolgukat. Azt vallotta, hogy a méhek jóléte az elsődleges szempont a méhészetben, és nem a méhészek pillanatnyi profitja. Eszerint dolgozott a méhekkel, és alakította ki évtizedek munkájával, próbálkozásaival, sokszor kudarcaival a méhek természetes biológiájának és viselkedésének legjobban megfelelő, és munkájukat leginkább segítő rendszert.

Akárcsak a méhek, Ő is élete utolsó napjáig fáradhatatlanul, magát nem kímélve dolgozott a családjáért (értünk, és a méhecskéiért). Aki ismerte, tisztelte a szakértelmét, a méhek iránti elhivatottságát, szeretetét, és végtelen szorgalmát, munkabírását.