Stencli Méhészet

Tulajdonképpen, ha csak azért jöttem volna, hogy kontrolláljam, valóban igazi mézet veszünk havonta öt-hatkilónyit Vác városának piacán, akkor a becsülettel elvégzett munka jóleső nyugtázásával már el is köszönhettem volna ekkor. De hát nem ellenőr vagyok én, hanem afféle regisztráló csupán, szóképész, aki be-beszámol arról, amit lát, ami történik vele.
Most például az történt velem, hogy családot látogattam. Nem is egyet. Egy füst alatt vagy százhatvanat. (A füst szó szerint értendő egyébként.) A zöme, mondhatni, népes család volt. Jó hatvanezer tagú. Csak egy volt köztük négytagú.
Mostanság igencsak rákaptunk a mézre.
Rengeteg fogy. Igaz, három háztartást látunk el. Pontosabban lát el Stencli Ferenc méhész, akit mindenki ismer, aki a váci piacra járatos. Tőle vesszük a mézet, megnéztük hát, hogy csinálja.
Fordítva jártam be a méznek útját: kezdtem a piacon és végeztem az erdőn, a zengő-zsongó, bódító akácosban.
A piacra a méz Stencli Ferencék szobi házából kerül; itt állnak a jókora, csillogó krómozott tartályok, amelyekből történik az üvegekbe csapolás. A tartályokba méz viszont pár faluval odábbról érkezik. Itt van a gazdaság bázisa, az egykori családi ház megmaradt kertrészében. Itt parkolnak a gyöngébb családok kaptárai, itt telel át az állomány, itt van egy kis üzemépület, raktár, lomtár, szertár. Itt történik a pergetés, a méz kicentrifugálása a keretekből.
De a méz java ide is érkezik, a hegyek tövéből. Jó húszperces az út autóval oda. De aztán látja az ember: méhnek, méhésznek lenni jó. Minden szép itt, amerre ellát a szem. Meglehetősen fönn vagyunk, de mi csak egy kicsit nézünk el messzire, tekintetünket aztán magunk elé vetjük, a kaptárokra, és azokba bele.
A szürkésre festett kaptárok sora – minden darabnak minden darabját Feri fabrikálta – akácerdő szélén húzódik, szinte csak föl kell a méhnek nyúlnia. Virágzó akác fehérlik, ragyog, nevet és virít mindenfelé, mintha csak hó borítaná a tájat. De nem az borítja. Hanem méh. Akiből vagy ötmillió szorgoskodik itt; jön és megy, hoz és visz, épít és tágít, s szaporít, zümmög, dönög, zúg, dolgozik, ténykedik, él és hal szakadatlanul.
A méhész első útja egy, a többinél kissé magasabb kaptárhoz vezet; amint leguggol, s ténykedni kezd, rájövünk mi a méretkülönbség oka: ez a kaptár egy mérlegen áll. „Tíz deka!” jelenti diadalmasan. „Két órája néztem, azóta tíz dekát gyűjtöttek!”
Közben menyasszonyi fátyolzatot öltünk, és végigmasírozunk a kaptárak mögött. Mindig ott kell közelíteni, soha sem elöl, ott a méhek járnak. Mégpedig rengetegen és fáradhatatlanul. Csuda látvány ez: egy eleven, zúgó gomolyag remeg, zeng, rezeg minden kaptár előtt és felett.
Szemmel is könnyen megkülönböztethetni: ki az, aki megy, és ki az, aki jön. A beszerzésre induló könnyeden röppen, a gyűjtésből komoly pakkal érkező lomhán landol. Olyiknak nem is sikerül pontosan a leszállás, s a gyepre pottyan. Neki egy kis farámpa segít, azon talpalhat föl a kapuig. Itt mindenki hazatalál. Egy sem téveszti el az ő házát és háza népét. Na jó, egyik-másik tán mámoros lesz, és félrerepül, istenem, mi is csak méhek vagyunk. De az ilyen kóválygó hamar útba igazíttatik; a kapu előtt marcona őrző-védők strázsálnak, és adják értésére az érkezőnek, hogy ide lábukat csak a háziak tehetik. No meg, aki hoz valamit. Akinek teli a szütyője, az bemehet, ha máshová való is. Az érkezők kétféle pakkal jöhetnek: van, aki virágport hoz a lábára szerelt kosárkában, van, akinek nyállal elkevert nektárral van teli a pofája, pontosabban a nyelőcső mézhólyag nevezetű tartálya. Hoznak olykor propoliszt is, amely bizonyos fák gyantája, vagy mije.
A gyűjtők valamennyien dolgozók. Nőstények ők, de nem eléggé. A méh háromféle lehet: az egy családba tartozó átlag ötvenezernek négyötöde dolgozó, vagyis majdnem nő, tizede here, vagyis büszke hím, egy darab pedig az anya, aki nő egészen, nő a javából, mondhatni csak az, főállású nő.
Megnéztük őt is.
Feri leszedte a kaptár emeletét. Ekkor jött a füstölő, azzal meglepte egy kicsit az állományt. Célszerszámával, egy sok mindenre jó, kicsit hajlított, kétarasznyi vasdarabbal az alsó kaptárdobozból, a lakótérből kiemelt egy keretet. Ezt, mint valami eleven bársonyszőnyeg, lepték a méhek el. A vassal kicsit félreseperte a méhszőnyeget, és kikeresgélte az anyabölcsőket.
Anyabölcső – jó szó. Sok a jó szó a méhészeknél: bábing, álcaürülék, anyanevelés, fiasítás, álanya.
Anya csak egy van. A jó méhésznél. De a gyarlónál bizony lehet több is. És akkor beüthet a baj. Kirajzik a régi vagy akár az új anya, és utána gomolyog az egész társaság. És így tovább, ne is soroljuk, hihetetlen sokféle veszély leselkedik a méhészre és az ő méheire. Az anyaügyeket a jó méhész nem engedi ki kezéből. Feri kikeresgéli az anyabölcsőket, és eltávolítja azokat bölcsen. A makknyi fészkeket dobozba gyűjti, a bölcsőben lévő gélszerű anyag, a méhpempő grammja ezer forintot ér. Egy szezonban összejön belőle tizenöt deka.
Nem csípik meg a méhek, mással vannak elfoglalva most. Különben is, a heréknek nincsen fullánkjuk, ők nem is tudnak ölni. Mert ebben a családban ölni is kell. Itt mindenki csak addig él, amíg dolga van, és el tudja látni azt.
Feri halad, szépen, szisztematikusan, keretről, keretre. Egy kaptárban van kéttucatnyi keret, van itt vagy nyolcvan kaptár – ez is lesz jó pár napi munka. Amit aztán lehet kezdeni majd elölről. Végül az egyik kereten felbukkan az anya. Könnyű beazonosítani: torán kicsiny pont fehérlik. Nem a természet jelölte meg őt, hanem Feri, javító festékkel. Amint hogy a főnökasszony szárnyait is ő rövidítette meg kisollóval: nehogy kiröppenjen szeszélyesen, magával rántva egész családját.
Van az anyának odabent dolga épp elég. Próbáljon csak meg a kedves olvasó több ezer petét lerakni naponta. Igaz, a méhanyának más dolga nincsen: nem kell a gyereket óvodába vinnie, nem kell bevásárolnia, még ennie se kell – a serény dolgozók etetik őt. A serény herék pedig, majd megmondtam, mit csinálnak vele. De csak egyszer, egyetlenegyszer. Azt kell aztán beosztani egy egész évre.
Dolgozik mindenki, nincsen megállás, most van a méhnek, méhésznek főszezonja.
Ferinek méhészkedett már a dédapja is. Ő főállásban húsz éve csinálja. Most már teljes erővel mellette van asszonya is, és besegít a két fiú – az egyik műszaki egyetemre, a másik zeneakadémiára jár amúgy. Felsorolhatatlanul sok mindenre kell a méhésznek ügyelnie. A méhész tud barkácsolni, autót javítani, méhet gyógyítani, no meg pereskedni is, ha kell. A szomszédságban lévő bioalmást úgy megpermetezték tavaly, hogy kipusztult a méhállomány fele. Itt, őnála nincsen semmi, ami méreg lenne, mű, szervetlen, nem ide való.
Áll a méhész a tájban, kezében egy keretnyi méh, nézi őket, arcán nyugalom és öröm. Megemeli a keretet az egyik kezével, a másikkal körbemutat:
– Tudod, nincs ennél jobb. Itt vagyok a világ egyik legszebb vidékén, azt csinálom, amit szeretek. És ami a legnagyobb kincs: nincsen főnököm.
Kicsit meglepődve nézek rá:
– Hát és ők? Ők diktálnak – mutatok a jószágokra. – Neked vagy nyolcmillió főnököd van.
Megbocsátón nevet rajtam.
– Ők mások. Ők nem olyanok. Ők jók. Őket meg lehet simogatni.
És csupasz kezével, mint egy hű kutyát, lassan oda-vissza simogatja a kereten százával feketéllő, barnálló, sárgálló, aranyló méheket.
Az egyik felnéz. Mikor látja, ki az, dolgozik megnyugodva tovább.